Vannak kivételek: Soha nem szabad feladni

Vannak kivételek, ami a negatív élmények mellett jó ellenpélda lehet és reményt is adhat a most még félelmeikkel küzdő és rengeteg rossz tapasztalattal rendelkező elvetélt nőnek. „Soha nem szabad feladni”

Elmesélném az én történetemet, ami sajnos elég friss.

Tudni kell, hogy tavaly nyáron volt az első missed ab műtétem, sajnos nem indult be az embrió szívműködése.

Kivizsgálás és okok keresése

Akkor úgy döntöttem kivizsgáltatom magam és magánlaborokba járkáltam, míg kiderült az inzulinrezisztencia és hyperprolaktinemia. Ezeket kezeltük, közben persze endokrinologust váltottunk, mert az első doki elkért 18.000 Ft-ot vizsgálatonkért, de nem mesélt a betegségről, hogy ez mit jelent, csak tényszerűen közölt mindent…aztán találtam egy doktornőt, akiben azóta is maximálisan megbízom.

Hormonálisan teljesen rendbe jöttem, ezért idén ősszel úgy döntöttünk, hogy újra bele vágunk. Könnyen teherbe is estem, a 7. heti ultrahangon hallottuk a kis szívét verni, nagyon boldogok voltunk, de a 8. héten különös érzés fogott el, valami más lett, de körülírhatatlan volt, mit is éreztem igazán.

A 9. heti ultrahangon pedig beigazolódott a rossz érzésem, nem volt már mozgás, nem volt szivhang a 8. héten megállt a szíve a kis babszemünknek.

Ahol a jó tapasztalat ért: vannak kivételek

Másnap műtét, ez volt most pénteken. A Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórházban műtöttek, nem ismertem ott az orvosokat, mert ugye magánba jártam, és az orvosom nem tartozik egyik kórházhoz sem. Volt ott egy aneszteziológus, akinek a nevét sajnos nem tudom, de azt hiszem neki köszönhetem, hogy ez alkalommal erősebbnek és eltökéltebbnek érzem magam mint bármikor.

A műtőasztalon feküdve, abban a kiszolgáltatott helyzetben sírni kezdtem, remegett a lábam, és csak a plafonon világító lámpákat néztem, és vártam hogy megtalálják a vénám, mert csak 11-kor kerültem sorra, és 6 óta nem ittam semmit. Az aneszteziológus a fejemnél ült, fogta a fejem, és vigasztalni próbált. Közel hajolt és

a fülembe súgta hogy “soha nem szabad feladni”.

Ez az egész annyira belém égett, lehet, hogy azért, mert ez az egyik utolsó emlékem az altatás előtt, de lehet, hogy azért, mert annyira emberi megnyilvánulás volt, hogy nem is számítottam erre egy orvostól. De nem csak ő volt nagyon kedves, hanem az egész “műtéti stáb”, a műtős fiútól kezdve a műtétet végző orvos hölgyig bezárólag mindenki, de bele kell vegyem a listába az osztályon dolgozó nővérkéket is, akik nagyon jól végzik a munkájukat és bármikor lehetett tőlük kérdezni. Azóta ez a mondat cseng a fülemben és ezúton megígérem az aneszteziológus úrnak, hogy soha nem fogom feladni!

Köszönöm, hogy leírhattam és remélem javítunk ezzel a kórházi dolgozók negatív megítélésén, mert tényleg vannak kivételek.

Hasonló dolgon estél át? Mond el a vetéléstörténeted!

Csatlakozhatsz Facebook zárt csoportunkhoz is!

(kép: pinterest)