Levendula Lilla

Fruzsi története-a kép őt ábrázolja

A gyermek akkor is szép, ha halva született

Emlékszem arra a napra, arra az üzenetre, talán sosem fogom elfelejteni. F.  a várandós barátnőm küldte.
„ Lányok, Fruzsit nem sikerült felébreszteni, nincs szívhangja! Úton vagyunk a kórházba.”

Szerda késő délután volt. Sokkot kaptam, nem tudtam hirtelen mit válaszolni és nem emlékszem, hogy mit írtam vissza. Nem rég próbáltam visszakeresni az üzenetek között, de Ő a csoportban törölte azt a bejegyzést.

Arra is emlékszem, hogy feketére cserélte a profil képét, hogy nagyon sokat beszéltünk. Azt viszont sajnos nem tudom előhívni, hogy mit. Akkor én is babát vártam, ahhoz, hogy odabent maradjon gyógyszereket kaptam, talán ez az oka az emlékek kiesésének és talán az is, hogy re-traumatizálódtam.

Később megírta a történteket.

Többek közt, hogy én tanácsoltam, hogy nézze meg a babát, de erre sem emlékszem…Arra viszont igen, hogy mekkora segítség volt számára a szülésznő hozzáállása, arra is, hogyan élte meg a szülést. Arra is, mennyire fájt neki, mikor egy ismerőse megkérdezte szülés után pár héttel, hogy hol a baba…

Ma van Fruzsi születésnapja. A kislányé, aki sosem érkezett meg… Szívszorító története van, olvassátok el:

Fruzsi Története

Nagy szerelem, jöhet a baba. Pozitív teszt. Magánorvos. Lánykérés karácsonykor. Esküvő nagy pocakkal. Boldogság. Minden, mint a mesében… 

Aztán eljött a névnapom, és már csak pár nap volt vissza a kiirt dátumig.
Folyamatosan bombáztak az ismerősök, hogy
“még egyben?! Igen, egyben… Pedig milyen jó névnapi ajándék lenne…”

Két nap múlva barátnőm jött, és hozott egy csomó ruhát Fruzsinak, szuper délelőttünk volt. Hívták a barátnőmet telefonon és épp engem is az akkori orvosom:
– Minden rendben? Mozog a baba? – kérdezte.
– Igen, minden jó. Szuperül érzem magam.
Letettük a telefont, lassan a barátnőm is indult haza. Picit fájt a hasam. Kellemetlen érzés volt. De gondoltam helyezkedik…

Délután lepihentem, 39hetesen jól esett a délutáni szunyókálás. 

Este férjem mondta, hogy megváltozott az arcom, rögtön utánaolvasott a szülés megindulás jeleinek. Be voltunk zsongva, hogy nemsokára látjuk a lányunkat. Aztán mesélni kezdett a hasamnak, ahogy minden este szokott. Ez amolyan apa-lánya program volt… Ő olvasott mesét, Fruzsi bekucorodott a kezébe. De aznap este nem bújt oda:
– Elaludt, ébresszük fel!
Megrázom óvatosan. Nem ébred. Basszus, nem ébred. Gyors zuhany, hidegvíz felébreszti. Nem ébred. Hol a szívhanghallgató? Behallgatok, de minden rendben lesz…. Csönd van. A zsinór sem pulzál.
 CSÖND VAN…
A gép jó, a saját szívemet hallom vele. Hívom a szülésznőt: baj van! Nem mozdul a baba és nincs szívhang. Menjünk be, megnézik, de biztos alszik. Este ilyenkor miért nézegetem? Biztos rossz a gép.

Volt egy mini Facebook csoport, páran voltunk anyukák, akik kb. ugyanakkora vártuk a babát. A kórház felé írtam a lányoknak. Baj van.

Nyolc perc alatt a kórházban voltunk. Zokogva mentem be, el is tévedve, végig éreztem, hogy nagy baj van. Nem mozdul a baba. Nincs szívhang.

Szülésznőt megtaláltam, kedvesen fogadott: nyugodjak meg. Biztos alszik.
Nézünk egy ctg-t… Csönd.. Nézzük a másikkal… Nagyon elbújt… Csönd. Elsápad. Telefonál. Közben rezidens kérdezi:
– Mikor mozdult utoljára?
– Nem tudom, délután minden jó volt. Utána aludtam kicsit, nem tudom pontosan.
– Mi az, hogy nem tudja mikor mozdult utoljára?? – mondta a nem kedves Rezidens. Azonnal ultrahang kell, mondta a védőnő. Ismeretlen orvos, sokáig nézi, de mi is látjuk rögtön: nincs szívhang. Másodvélemény kell, rezidens jön és hosszú-hosszú percekig vizsgál, én kiosztom: mondja már ki…Bőgök. De ő még nézegeti. Végül ő is kimondja. Erőt veszek magamon. Robotpilotára kapcsoltam. Felhívom anyáékat és anyósékat, sírás nélkül közlöm a tényeket. 

-Szia, Anya! Fruzsi… Meg..

-Megszületett???? 

-Meghalt!

Kérdezem az ügyeletes orvost mi a folyamat, mi fog történni? Válaszként azt kapom pénteken indítanak, kell labor stb. Szerda éjjel volt… Mondtam, ha reggelig nem csinálnak semmit hazamegyek, reggel hatra jöjjünk vissza, akkor újra megnézik… 

Nem aludtam semmit.

Reggel adminisztráció. Kérek boncolást? Mondtam, hogy csak ha muszáj. Ha egyértelmű mi történt nem kell. Akkor ne legyen. Végül csütörtök délben indítottak. Külön szobát kaptam, a nőgyógyászaton. Mentem fel a szülészetre és a kávégépnél egy idegen megkérdezte, mikorra vagyok kiírva? Megsemmisülve mondom ki: meghalt…
Megkaptam a ballont, szülésznő és az orvosom megrendülve mellettem. Közben beért a barátnőm is aki előtte nap volt nálam. Rohant, amint megtudta mi történt. Tartotta bennünk a lelket.

Kaptam epidurált, azt mondták, ha múlik a hatása szóljak és kapok még. Egyszer kértem még. Másodszorra nem kaptam. (pedig abban a hitben voltam) Hirtelen az addigi fájások nélküli gyógyszerek általi mámorból megérkeztem. Fáradt voltam. Nem aludtam 24 órája. Lelkileg is fáradt voltam. Bepánikoltam, nem tudom megcsinálni. “szedje össze magát” szólt valaki. Többen lettünk. Ismeretlen orvos jött. Vacuummal segítettek. Ismeretlen orvos pedig a hasamban könyökölt. Nem tudom mi fájt jobban. Kértem, hogy had vegyek 2-3 levegőt a könyöke nélkül, téptem volna le magamról a kezét, de hiába. Végül kinyomták belőlem a lányomat. Akin rögtön láttam, a zsinór volt burkolva nyakán derekán és a köldökénél egy valódi csomó. Első kérdésem: ugye egyértelmű?! (nem lesz boncolás?) igen…
Megkaptam, velem lehetett, ahogy kértem .(ezúton köszönöm Lilla, hogy mondtad akkor, hogy köszönjek el tőle, ha lehet, mert nem tudtam volna, hogy lehet) 

Lefotóztam, megszeretgettem. Gyönyörű volt. Pici időt még szerettem volna, de a szüléstől hirtelen hányingerem lett.

Elvitték. Örökre.

Lekerültem az osztályra. Nem kedves nővér nyomogatta a hasam, közben vérnyomást mért. Mondtam neki, hogy fáj, amit csinál. Ne beszéljek vérnyomást mérés közben. Tovább nyomogatja a hasam. Ez megalapozta a kapcsolatunk, mivel az alábbi mondat hangzott el a számból “au,… au ez fáj,…. BA…AMEG!”  

Másnap fiatal nővér jött és mesélte, neki lenne egy másfél évvel idősebb testvére, aki ugyanígy járt. És ő mindig is tudott róla és szereti. Az orvosom és a szülésznő is jött napközben, kicsit fogták a kezem. Viziten is rendesek voltak. 

Nem kedves nővér párszor még brillírozott. 

Végre hazajöhettem. 

Hat hetes kontrollon orvosom kérdezte voltunk-e a boncolási papírokért. Kérdeztem, hogy hol? Hiszen az volt nem lesz. De volt. 

Másnap mentünk a kórházba. Nincs kész… Telefonáljunk jövő héten… Aztán nem tudják mikor lesz kész. Rengeteg telefon után novemberben postázták a júniusi boncolás eredményét. A papíron, amit aláírtam, hogy nem kérek boncolást, át volt javítva, hogy kérek. A beküldő klinikusok nem jegyezték fel, hogy a zsinór miatt történt…

Lehetett volna szebben is, még igy is hogy nem volt happy end.

Idén lenne 3 éves és van egy 2 éves hugicája, aki tudni fogja, hogy van egy nővére, aki fentről vigyáz rá.

Köszönöm mindenkinek, aki egy jó szóval mellettünk volt, mikor szükség volt rá. 

Külön köszönet Szandinak, hogy fogta a kezem végig.

És Lillának, mert fontos erről beszélni.

Ennyi a történet, Fruzsi története.

A babától való búcsúnak nagy jelentősége van: segíti az elengedést, egy kapocs, egy emlék, melyet szükség esetén vissza lehet idézni, bizonyíték a gyermek létezéséről.
Vannak, akik azért nem merik megnézni, mert nem tudják, hogy hogyan fog kinézni. Ma már a fejlett ultrahang technikának köszönhetően lehetőségünk van betekinteni az anyaméhbe, láthatjuk a baba éppen adott fejlettségi állapotát.

Az #1a4ből szülésznője, Barna Dóra Ausztriában dolgozott, ott a babától való elbúcsúzás rituáléja már megszokott gyakorlat. Megkérdeztem tőle, hogy mit mond az anyukáknak a második-harmadik trimeszterben elhunyt babák külsejéről:
– Leegyszerűsítve annyit, hogy nagyjából úgy néz ki, mint mi, csak más a szeme.
A bőrük ilyenkor még áttetsző, törékeny.
Akkor sem kell megijedni, ha fejlődési rendellenességgel született, úgy bugyoláljuk be, hogy az ép részei kapjanak hangsúlyt. Ha bizonytalan abban, hogy meg akarja-e nézni, akkor is hagyunk neki időt a döntésre. Közben bepólyázva fotót készítünk a gyermekről, a képet pedig az édesanya kartonjába téve megőrizzük, így esélyt adva arra, hogy akár hónapok múltán is vissza tudjon érte jönni. Minden esetben talplenyomatot készítünk egy emléklapra, ezt is megőrizzük, tudjuk, hogy vannak, akik az átélt sokk, gyász hatására ott és akkor nem biztos, hogy a későbbiekben nem bánják meg a döntésüket.

A cikket egy USA-ban élő sorstárs szavaival szeretném zárni:
„Az, hogy megnézed-e a babát vagy sem egy érzelmileg nagyon megterhelő döntés. Ha nem nézed meg, akkor megbánhatod és lehet, hogy soha többet nem lesz rá lehetőséged, nem ölelheted, nem tarthatod a karjaidban, nem énekelsz neki egy utolsó altatót, egy dallamot, mely átkíséri a másvilágba.
Ha megnézed és elbúcsúzol, olyan szeretet tölthet el, hogy nem akarod Őt elengedni. Csak nézed és elönt az anyai büszkeség, hogy milyen szép gyermeket hoztál a világra. Épp úgy csodálod, mintha egy élő babát szeretgetnél.
Nekem, mint egy „angyal-baba” anyukájának a legjobb dolog volt, hogy ölelhettem őt és egy hatalmas darab szakadt ki a szívemből-lelkemből aznap, mikor végső búcsút kellett vennem tőle. Viszont azt az érzést, azt a fájdalmasan csodálatos érzést bármikor elő tudom venni az emlékeimből, amikor egy kicsit Vele akarok lenni.
Nagyon bánnám, ha nem néztem/nézhettem volna meg.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük