Levendula Lilla

Babagyász: a méltó búcsú

bucsu-a-babatol

Október 15-e a babagyász világnapja. Ezen a napon emlékezünk azokra a gyermekekre, akiknek a szíve már csak a lelkünkben dobog.

A halál, a halottak, az elmúlás nem csak fájdalmat, hanem félelmet is kelt az emberekben. Az életünkből kikoptak azok a rituálék, amelyek évtizedekkel korábban még a mindennapjaink szerves részét képezték: az elköszönés, a virrasztás a halottas háznál, a halott öltöztetése, a temetőbe kísérés, az a bizonyos utolsó út… Ezek mind olyan szertartások, amik segítik az elválást, az elengedést. Bevonják a családot, a közösséget, megadják azt az erőt, ami segít abban, hogy a gyászoló ne izolálódjon el teljesen, ne érezze magát elveszve, egyedül. ( A család, a közösség a szeretetükkel, gondoskodásuk erejével húzta vissza a lelkének azt a részét, amely a szeretett személlyel együtt eltávozott.)

Erre a méltó búcsúra mindenkinek szüksége van, aki elveszített valakit, de sajnos nem kapja meg mindenki.

Januárban elindítottunk egy kampányt #1a4-ből néven, amelynek célja a vetélés, halvaszülés körüli társadalmi tabu lazítása. A kampány a Vetélés vagy missed ab utáni babavárás facebook csoportból indult ki belső kezdeményezésre. Most, a gyásznap alkalmából szeretnénk felhívni a figyelmet a magzattól, a halott babától való búcsú jelentőségére.
Kiemelnék pár mondatot, amik a csoporttagoktól származnak:

„22 hetesen szültem, nem kérdeztek semmit, egyből elvitték”

A 38. héten veszítettük el a kisfiúnkat, altatásban végezték el rajtam a császármetszést. Olyan hirtelen történt minden… Senki sem kérdezte meg, hogy szeretném-e látni a kisfiamat és semmi tájékoztatást nem kaptam mi a teendő ilyen esetben, pedig a fogadott orvosom jól ismer és már 2 gyermeket szültem nála. Akkor a túlélésért küzdöttem, csak néhány hét után esett le, mitől fosztottak meg.”

„22 hetesen szültem meg a Fiam, én kértem, hogy megnézhessem, egy kedves ‘biztosan’? után megmutatta a szülésznő”

„Mikor már el vitték, utána kérdezték meg hogy “meg nézte volna” ?

„21 hetesen szültem meg a fiamat, kérdeztem, hogy megnézhetem-e.. kapásból rávágták, hogy nem. Se egy fényképem, se egy levél se semmi.. mintha meg sem történt volna. Persze a méhlepényt megmutatta…”

„Amikor megszültem (utána küret is volt) kérdeztem, hogy megnézhetem-e, de nem ajánlotta a nővér”

És, mint jeleztem, ez csak pár kiemelt hozzászólás, rengeteg hasonló érkezett és olyanok is, akik leírják, hogy mennyit adott nekik az a pár perc, míg a babájukkal lehettek.

Kérdésemre azon csoporttagok egy része, akiknek nem kürettel lett befejezve a várandóssága és legalább az 1. trimeszter végéig tartott (131 főből 77fő) elmondta, hogy nem tájékoztatták arról a lehetőségről, hogy elbúcsúzhatnak a babától.

Úgy gondolom, hogy ennek több fő oka is van: egyrészt elképzelhetőnek tartom, hogy a kórházi dolgozók nincsenek tisztában azzal, hogy a jogi szabályozás engedi a méltó búcsút és a gyermek testének eltemetését a 24. terhességi hét előtt is. Gond továbbá, hogy nincsen megfelelően szabályozva a magzat maradványainak kiadási lehetősége, ezért mindig az aktuális kórház házi szabályai szerint járnak el, a test kikérését pedig még a beavatkozás előtt le kell adminisztrálni.

A másik problémát a holttestet körülvevő tabuban látom. Addig, amíg egy idegennek, egy kórházi dolgozónak a gyermek földi maradványa csak holttest, egy test, ami nincs még kifejlődve, nem tökéletes, ami elképzelhető, hogy benne negatív vagy semleges érzéseket kelt, ugyanez a test a szülőnek a gyermeke teste. Ő szépnek fogja akkor is találni, ha rendellenességgel született, akkor is, ha már törékenyebb a bőre.

Rengeteg beszámolóm van arról, ahogyan édesanyák, édesapák, nagyszülők ringatják, szeretgetik, egy utolsó altatóval végső búcsút vesznek a gyermektől, aki sosem érkezett meg. Történetek, amelyekben csak ezek az emlékek maradtak: egy első és egyben utolsó érintés, egy ének, amelynek dallama örökké visszacseng a családtagok lelkében. Egy-egy fotó, amelyet féltve őriznek, takarók, amelyekbe a baba teste volt bugyolálva és évekig az édesanya alvótársaként szolgált még azután is, miután élő gyermeke született.

Ennek a búcsúnak a jelentőségére szeretnénk felhívni a figyelmet azokkal a bugyolapólyákkal, emléklapokkal, egyéb emléktárgyakkal, amelyek a mai napon útnak indultak a befogadó kórházak felé. Ezeket a csomagokat ingyenesen biztosítjuk a készlet erejéig minden intézménynek, aki igényt tart rá, ezzel is kifejezve együttérzését a gyászoló szülők felé.

Ez a bejegyzés egy cikksorozat első része, a következőben egy interjút olvashatnak egy olyan édesanyával, aki a kórházban nem szerette volna megnézni a gyermekét, viszont utána meggondolta magát.

2 comments

  1. 17 éve a 21. héten szültem meg a babát, akit annyira vártunk, hogy a fiam már egész korán Andrisnak nevezett el, pedig mindannyian, beleértve a középiskolás fiamat és lányomat is, lányt szerettünk volna. Később derült ki, hogy valóban fiú lett volna, de Down szindrómás. Gondolkodás nélküli, határozott, racionális döntésem volt, hogy fogyatékos gyermekkel nem terhelem a családomat. Szülés után olyan gyorsan elvitték, a nővér azonnal kiszaladt vele a szülőszobáról, hogy mire a fájdalom megszűnése után felemeltem a fejem, hogy megnézzem, addigra már semmit nem láttam, és mindjárt altattak is a küret miatt. Azóta sem tudtam még elengedni ezt a babát, a veszteség és a lelki megrázkódtatás életem végéig elkísér. Pedig számtalan rituálét, családállítást, búcsút “eljátszottam” már, de az, hogy nem is láthattam, hogy egy halvány kép sincs bennem róla, az elbúcsúztathatatlan.

    1. Kedves Ágnes!
      Borzasztóan sajnálom a kisfiad elvesztését. Keress meg engem privátban, lehet, hogy tudok neked adni olyan technikát, amivel el tudsz tőle búcsúzni.
      Üdvözlettel: Lilla

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük