Az első gyermekem probléma mentesen fogant és született. Hihetetlen, de 7-8 hónapos terhesen még sportszerűen versenybicikliztem. Nem is gondoltam, hogy egy következő babánál bármi baj lehet. Egy spontán vetélés története.
A második terhességemnél nem volt minden rendben, lassult a szívhang, de várjunk még hátha… Eltelt kb.10-nap, maximum két hét, továbbra is lassult. Az orvosom, aki egy nagy megyei kórházban dolgozik -saját bevallása szerint az egyetlen ilyen felfogással bíró orvos- hazaküldött. A természet majd elvégzi. Azt mondta, ha beindul a vérzés, vagy bármi baj lesz, hívhatom otthonról, ő a telefon másik végéről levezeti az eseményeket. Elmondta, mikor kell feltétlenül kórházba menni (láz, hidegrázás, stb.) és milyen esetben maradhatok nyugodtan otthon.
Az első gyermekem lefektettem.
Este 8 óra volt. Éreztem, hogy indulnak a fájások. Mivel szültem már, tudtam, hogy ez az a fájdalom. A fiam elaludt, a férjem a nappaliban imádkozott. Elmentem a fürdőbe és 8 óra vajúdás után megszültem a csöpp babánkat.
A virágoskertben van a helye. Ott van az a hely, ahol emlékezhetek rá, ahol csak én, mi tudjuk titkon, hogy velünk van. Nekem a hitem segített. Tudtam az Isten adta s Ő is veszi el. Belé kapaszkodtam. Így el tudtam viselni.
Nekem jó volt, hogy az orvosom szabadságot hagyott, hogy tudtam mi a folyamat, hogy mi mi után fog távozni, hogy a kicsi zsákban a babát én vettem ki a lábaim közül, nem más, nem idegen.
Várakozás…
10 hetes és 5 centi volt. Hihetetlen rosszul hangzik, hogy menj haza, 2 hét szabadság és várj amíg elmegy a baba, de nekem ez így jobb volt. Számomra az lett volna a rossz, ha pikk-pakk kiveszik. Így volt időm elengedni, várni, imádkozni. Engem nem zavart, hogy ” halott gyerek van bennem”. De a kérdezősködés zavart. És az is, hogy „ kitakarodott már belőled?” Ez volt a legdurvább. Mi az valami kosz?
Ezek kemények, de a szülés élmény maradt. Fájdalmas, de valóságos, emberi, angyali, igazi…
A második vetélés ugyanígy zajlott nagyjából. Tudtam a menetrendet. Az orvosom mindenben támogatott, nem engedte, hogy befeküdjek, nem engedte, hogy kivegyék belőlem. Majd otthon én… Nem minden anyukának javasolja ezt, de látta, hogy nekem ez az út a jó. Őt lánynak éreztem.
Utána újabb terhesség. Megint véreztem, megint baj lesz. Elmentem az orvosomhoz. Míg ő vizsgált mondtam, hogy akkor harmadszor is… Mire intett, hogy hallgassak, mutat valamit. Dobog a szíve. Tökéletes. Semmi baj. A lányom mindjárt két éves.
Köszönöm, hogy elolvastad és köszönöm a csoportot. Isten áldjon érte!
Annyira drukkoltam, hogy jó vége legyen…
K.: Természetesen a vetélések után mindig megnézte ultrahanggal, hogy maradt-e bent valami, ellenőrzött, figyelt, de rendben volt.
Sokan tudták, hogy
babát vársz és hogy elment?
K.: Igen, a család és a barátok tudták.
Nem forszírozta a környezeted, hogy márpedig a műtéti befejezés lenne a legjobb?
K.: Dehogynem! Akkor azt hittem, hogy könnyebb, ha tudják a bajt is. Másodszor nem estem ebbe a hibába… Mondtam nekik, hogy az orvos követi végig a folyamatot, bármikor fordulhatok hozzá. Rengeteget nehezített a dolgon, hogy hívogattak, aggódtak, javasoltak.
Igaz, hogy engem nem bizonytalanítottak el, de lehet, hogy van olyan, akit el lehetne. Egy olyan orvosra van szükség ilyenkor, akinek a tudásában bízol és emberileg is szereted. És a társadra. Én másnak soha többet nem mondanám el.
Hogyan éltétek meg azt a 2 hétnyi várakozást? Mit érzékelt belőle a nagyobb gyermek?
K.: Én jól. A főnököm keresztény ember, mondtam neki, hogy miért kell két hét szabadság és elengedett. Itthon ültem, a boltba sem mentem el, mert tudtam, hogy bármikor elönthet a vér. Nekem itthon könnyebb volt, volt időm elengedni.
A nagyobb gyerek nagyon pici volt, elfelejtette, de meséltem neki róla. Most négy és fél éves. Van egy családfánk, a picik is rajta vannak, tudja, hogy kik a pici pöttyök ott.
Nem volt benned félelem?
K.: Én nem féltem. Teljesen természetes dolognak éltem meg. A kórház az, ami félelmetes és nem természetes. A testem tudja, hogy mi a dolga.
A férjed hogyan tudott támogatni vetélés közben? Ő hogyan élte meg?
K.: Nekem az tökéletes volt, hogy ő fent a szobában, én lent a fürdőben. Ha kell szólok, ha nem, ő imádkozik tovább. Nehezen, de sokat beszéltünk róla. Mindenről sokat beszélünk, ez a szakmánk… Hát, tudod, székely férfi sose sír, de a szivárványbabánk keresztelőjén, mikor elmeséltük a családnak hogyan maradt meg kislányom a kettő pici tesó után… akkor sírt. Nekünk fontos volt a szemléletformálás, el akartuk mindenkinek mondani, hogy nem valamik ők, hanem valakik. Én a családfára is felfestettem őket, ők a gyermekeim. A barátaink és a család felé is ezt képviseltük/képviseljük.
Ők hogyan reagáltak
erre?
K.: Láttuk, hogy nem élvezték, hogy beszéltünk róla, volt hogy szóltak is,
hogy elég… de mivel mi így akartuk, egységet képviseltünk ebben, nem hagytuk
abba.
„Egy ünnepélyes keresztelőn nem erről kellene beszélni, hogy kettő meghalt,
hanem arról, aki él”. Ez volt a véleményük.
De nekünk ez a történet így kerek. Az Isten ad és elvesz, nem lehet csak az
egyik oldalt elmondani.
Tapasztalatok a veszteségből
Én rengeteg tapasztalatot nyertem a veszítéseimből. Azt, hogy az élet ura nem én vagyok. Hiába terveztem én, át kellett adjam az Istennek végre ezt a szerepet. Észre kellett vennem, hogy nem én vagyok az életem menedzsere. Nekem ez nemcsak fájdalmas volt, de egy nagy lecke is. Így akarta, így volt jó. Persze, ellenkeztem, de nekem ezt át kellett élni, hogy tudjak másoknak segíteni: a tesómnak példálul. …és utána egy barátnőmnek. …és még egynek. Nem véletlen, hogy én már csináltam, hogy engem fel tudtak hívni tanácsért.
Értelmet adott a veszteségeidnek
K.: Igen, azt hiszem. Mindenképp volt értelme. De könnyű meglátni az értelmet, ha jó a vége…
A temetés
Hogyan zajlott a babák temetése?
K.: Hát, nem volt túl szép… Mármint nem az igazi. A wc-be pottyant, nem tudtam kifogni, nem voltam felkészülve, talán meg is ijedtem. Sokáig bántott, hogy nincs meg a teste, olyannyira, hogy egy pszichológusnő segítségét kértem. Azt mondta, hogy keressek egy helyet, ahol tudok emlékezni és írtam egy levelet nekik. Írtam a babáimnak. Megköszöntem, hogy vannak és voltak és elengedtem őket, elköszöntem.
Ezt a levelet égettem el és temettem el oda.
Ültetek mindig virágot azon a helyen.
Őrzöm az ultrahang képeket, mint ahogyan a meghalt nagyszüleink képeit sem dobjuk ki.
A levélírás és a rituálé többi része is egyedül volt. Szeretem a férjem, de ezt egyedül szerettem volna, megbeszéltük, támogatott. Erre a rituáléra nekem volt szükségem, nem neki.
Jól értem, hogy a baba teste nem lett eltemetve, hanem egy rituálét találtatok ki?
Amiket leírtál, azok bevált gyakorlatok, rendszeresen szoktuk őket alkalmazni.
K.: igen, a másodiknál már készültem, ott el lett temetve a test is. Ott már sajnos volt tapasztalatom, a zuhanyzóban nyomtam ki.
Honnan tudtad, hogy ez „az” a nyomás? Miben volt más érzés?
K.: Egy kicsi hólyagot láttam a lábam között, beazonosítható, kicsi, felfújt, tojás-szerű. A nyomás érzet számomra ugyanolyan volt.
Tükörből nézted?
K.: Igen. Egy szűrő, szita segítségével kellett kifogni.
Milyen érzés volt látni a babát? A férjed megnézte a 2. Picinél?
K.: Őszintén? Sokkal jobb, mintha bemész, egyszer volt aztán nincs sehol. Így láttam, valóságos volt.
Nem, ő nem akarta megnézni, én pedig nem erőltettem. A két egészséges gyermekünk születésénél sem volt benn.
Tanács más anyukáknak
Van-e valami tanács, amit adnál a természetes vetéléssel kapcsolatban más anyukáknak?
K.: Keressenek egy orvost, aki ezt támogatja és ha félnek, akkor menjenek be a kórházba. Nem mindenkinek való… Ha félsz, nem szabad csinálni, csakis akkor, ha biztos vagy benne, hogy ezt az utat akarod.
Félelmek
Szerinted mi okozhatja a legnagyobb félelmet?
K.: Félsz a vértől, félsz az ismeretlentől, félsz a helyzettől, attól, hogy esetleg te is belehalhatsz. Félsz, hogy elájulsz és mi lesz a másik gyerekeddel, ha van. Én legjobban attól féltem, hogy az első gyerekem is elvesztem. Hetekig vele aludtam, mire megnyugodtam. De nem, ő itt van.
Igen, ez a sunshine babyk vetélő anyukájára-szüleire nagyon jellemző érzés.
K.: Ez a gondolat a férjem fejében is megfordult. Jó volt megbeszélni és hárman együtt aludni.
Mennyi időt kellett így várnod a következő teherbeeséssel? Milyen gyorsan jött össze a baba?
K.: Az orvos azt javasolta, hogy egy rendes menstruációt várjak meg. Elég hamar összejött, egy év alatt három terhességem volt, a harmadik megmaradt. Tehát kb 3-4 havonta sikerült teherbe esni.
Nagyon köszönöm, hogy ezeket megosztottad velem.
A legtöbb kismamát a baba elveszítésének megállapítása után visszarendelik műtéti befejezésre pár napon belül. Az a tapasztalatom, hogy nem is tudják, hogy esetleg van választási lehetőségük. Amennyiben az orvos is támogatja és nem lát egészségügyi akadályt és az anyuka is úgy érzi, hogy számára az a jobb megoldás, akkor lehetősége van a saját otthonában is világra hozni a meghalt magzatát.
