Az elhalt terhesség tényleg gyakori, de kérdés az, hogy ez mennyire tudatosul egy elsőbabás kismamában és mennyire tudja érzelmeit aszerint kezelni, ahogy ráparancsolnak. Ne sírjon: könnyű ezt mondani akkor, ha fojtogat a fájdalom és rémület egyszerre.
2018.novembereben vérzés miatt rohantam az ügyeletre, ahol még nem tudták biztosra mondani, hogy meghalt-e a baba. Kértek, hogy 2 nap múlva jöjjek vissza. Visszamentünk férjemmel, ahol egyedül kellett bementem az ultrahangra, és megállapítottak, hogy elhalt terhességről van szó.
Diagnózis: elhalt terhesség
Megszólalni nem tudtam, csak sírtam, az orvosok kértek, hogy menjek át a szomszéd rendelőbe egyeztetni időpontot a műtétre. Ott nagyon kemények voltak. Egyedül kellett bemennem és közölték, hogy ne sírjak, mert ez nagyon gyakori.
Illetve fel sem „ajánlották” hogy megvárhatom míg magától kitisztulok, csak a műtétről beszéltek. Felkértem az orvost, akihez addig jártam terhesgondozásra, hogy vállalja el a műtétemet.
A műtét napján ő mindent megtett értem, nagyon együttérző volt. Viszont, ami negatívum, hogy a férjem nem jöhetett be a szobába, míg a tágító miatt várnom kellett a műtétre, de jó lett volna, ha ott lehetett volna velem. A másik, amikor már a műtőben voltam, fájt a laminaria felhelyezése, erre az egyik nővér közölte, hogy ” hogy akarok én szülni, ha ez ennyire fáj”.
Az elhalt terhesség műtéte után az anyukám és a férjem bejöhettek hozzám a szobába látogatási időben. Az éjszakás nővér megint egy nem túl együttérző hölgy volt. Ez Budapesten a Szent János kórházban volt. Az orvos hozzáállásával elégedett voltam, de az ápolónők nagyon érzéketlenek voltak.
